Másfél hónap a Szent Jakab zarándokúton
Hajnali kelések, csípős reggelek, tűzforró déli órák, napi 25-35 kilométer menetelés meseszép tájakon: így telt a negyven napunk a franciaországi Saint-Jean-Pied-de-Port és spanyolországi Finisterre, a világ vége között a Szent Jakab zarándokúton.
Gyerekként sokszor hallottam már a Caminoról és többször gondoltam rá, hogy nekivágok, de amíg Lucaval nem ismerkedtünk meg, ez az ötlet is csak a bakancslistán volt, a fiókba elrejtve. Több ismerősünk sétált a Caminon Leónból, de az éves 22 nap szabadságból az elmúlt években nem jutott rá időnk. (Mondjuk helyette voltunk Szibériában, Mongóliába, Kaliforniában és Bretagneban, de ezekkel minden évben ki is ürült az éves keret). Egyértelmű volt tehát, hogy ha egyszer el akarunk jutni a Caminora, akkor most vagy soha!
Júliustól egyikünk sem dolgozott már, lezártuk a pesti életünket a nyáron és augusztusban hazaköltöztettük Luca dolgait is Olaszországba. A spanyol forró nyarakat elkerülendő augusztus vége/szeptember eleje előtt nem is akartunk elindulni az Úton, így kerestünk buszjegyet is Franciaországba. Szerencsére a Flixbus (akiknek nemrég még mázsaszám állt az akciós kuponja a Népligetnél, sajnos már nem botlunk bele) a Luca olasz otthonától 20 percnyire lévő Pisaból indított járatokat a francia Bayonneba, ahonnan sok zarándok indul vonattal Saint-Jeanba. A kényelmesnek nem nevezhető 24 órás út visszahozta a középiskolás élményeimet, amikor repülő helyett busszal jártuk be Európát, és egyszer Portugáliába is 3 buszon töltött nappal érkeztünk meg.
1 éve voltunk Bretagneban, azóta vadásszuk a galette-et, az észak-francia palacsintát, Bayonneban szerencsére – túlárazottan -, de találtunk. A jól megérdemelt palacsinta után erőnk teljében mentünk vissza a vonathoz, ami bár vagy 20 perc múlva indult, de már majdnem az indiai vonatokat idézte, annyire teli volt. Az utolsó helyet sikerült megkaparintanunk – mármint szó szerint, ketten osztoztunk az egy helyen, a táskákkal a nyakunban.
De milyen szerencsések voltunk azzal a hellyel! Mármint nem csak azért, mert itt nem kellett rekreálni a négyes-hatos villamoson való borulásokat, miközben próbálunk egy ujjal kapaszkodni állva, hanem mert sikerült egy arizonai házaspár, Lee és Robert mellé huppannunk. A nő a katonaságban szolgált, a férfi ránézésre szarvaslövő volt (vagy legalábbis a sapkája, Holden Caulfield a megmondhatója!), és mindketten a legkedvesebb emberek, akikkel az egész Camino alatt találkoztunk! Igyekeztek jótanácsokkal ellátni minket, mert valamiért mindenki annyira titokzatos a Caminoval kapcsolatban (vagy nem akarják rádhozni a frászt előre), így a legtöbb infót tőlük tudtuk meg az egyórás út alatt. Lee rögtön a szívembe lopta magát, hiszen kiderült, hogy mindketten imádunk Excel táblázatokban vezetni mindent és megrögzötten tervezzük az utakat. Ki tudta ezt még akkor, hogy mennyire meg fogok változni azóta? Ők készítettek fel minket lelkileg arra, hogy mi is fog várni minket: durva hegymenetek, konstans „ott vagyok már?” érzés, eufória, de mindezek fölött annyira tetszett nekik a múltkori zarándokútjuk, hogy idén visszatértek egy ráadásra! Ez azért elég megnyugtató érzés, nem?
És milyen fura a sors: nem csupán a nulladik napon találkoztunk velük, hanem az utunk közepén is összefutottunk egy vacsora közben, ahol az újonnan megismert ír, svéd és kanadai barátainkkal voltunk, sőt Finisterreben, a világ végén, ahogy a nulladik kilométerkőhöz sétáltunk, ők jöttek velünk szemben. Ha ez nem sors, akkor micsoda? 🙂
A vonatunk nem sokkal ezután berobogott Saint-Jean-Pied-de-Portba, ahol elbúcsúztunk újdonsült barátainktól. Ők előre lefoglalták a szállásokat a következő bő 1 hónapra, mi kalandosabb utat választottunk (vagyis Luca akarta így, én ugye megrögzött tervező vagyok – vagy voltam, mert azért a Camino eléggé megváltoztatott).
Még otthon beszereztük a zarándokútlevelünket (credencial), ezért nem kellett kivárnunk a hosszú sort az irodánál, rögtön a szálláshoz mehettünk. Az önkormányzati zarándokszállások (municipal) a legolcsóbbak a Camino során, de ezeket nem lehet előre lefoglalni, így érkezéses alapon lehet lecsapni az ágyakra. Mi elsők voltunk a sorban, mivel sokaknak még be kellett szerezniük az útlevelüket, és anélkül nem lehet itt megszállni. A másik szabály ezekkel a helyekkel kapcsolatban, hogy csupán egy éjszakát lehet maradni és másnap reggel 8-ig tovább kell állni, ez alól kivételt csak a betegek kapnak (és elvileg ők is csak orvosi papírral, ami igazán érdekes olyan falvakban, ahova heti egyszer jár ki az orvos).
Miután kinyitotta kapuit a szállás, elégedetten elfoglaltuk a helyünket és felfedezőkörútra indultunk a Pireneusok lábánál fekvő csodafaluban. Mondjuk az is csoda, honnan volt energiánk, mert már 26 órája úton voltunk, de fogjuk az adrenalinra a dolgot!
A városnézés közben megtaláltuk a Santiago felé vezető utat, amit amúgy mindenhol, de nagyobb városokban érdemes előre belőni, nehogy hajnali 6-kor bolyongjunk a vaksötétben. Ez sokat segített nekünk a másnapi célirányos elindulásban, viszont a hajnali indulás ellenére így is csak délután 3 körül értünk be Roncesvallesbe, magunk mögött hagyva Franciaországot és a Pireneusokat. Ezzel bár megvolt az első 26 kilométerünk, ami a legnehezebb része az útnak, az izgalmak még nem értek véget, mert ugye szállást kellett találnunk és mint kiderült, 180 ember gyorsabb volt nálunk, ami nem túl szerencsés, ha ennyi az ágyak száma a kolostorban, és ha ez az egyetlen szállás a faluban.
Valami csoda folytán kinyitották nekünk a téli szállást (ún. istálló), így egy tucat szerencsés ember társaságában nem nekünk kellett továbbállnunk a következő falvakba (ami lehet, hogy csak 3-7 kilométerre van, de őszintén, ki akar még sétálni egy 1500 méteres szintemelkedés és 26 kilométer után a Camino legelső napján). Egy barátnőnk sajnos több falun keresztül sem talált helyet és végül aznap 46 kilométert sétált összesen Pamplonába – ő a mi hősünk!
Ez az epizód gyorsan megtanította nekünk, hogy akár még korábban is el kell indulni és sok helyen, ha nem értél be dél és egy között, akkor sajnos már csak egy „Completo” táblát találtál a zárt ajtókon.
Az első két hét nem csupán emiatt volt kihívásoktól teli: a térdem és a bokám rájött, hogy ennek fele sem tréfa, tényleg átlag napi 25 kilométerekkel fogom kínozni őket és gyorsan fel is mondták a szolgálatot. Najeraban, ahova zuhogó esőben való gyaloglás után érkeztünk meg, megcsodálhattam a bal bokámat, ami háromszor akkorára talált duzzadni, mint a jobb. De valahogy alapvetően a bal lábam nem volt a pártomon, mert minden lépésnél úgy fájt az Achillesem, mintha kést döftek volna bele és ez nem a legszerencsésebb egy hegyes területen. Ilyenkor nem tudom, mi a jobb, ha nem olvassuk a többi Caminos történetét („ha megterheled, elszakadhat és akkor irány a kórház”, „kell bele egy injekció és rögtön nem fog fájni”), viszont ezek közül olyat is találtam, akik fájó lábakkal is végigsétálták az Utat, bár utólag visszagondolva én inkább a pihenést javaslom mindenkinek, mert nekem szerencsém volt és nem szakadt el az Achillesem, de lehet, más nem lesz ilyen szerencsés. A buci boka fölötti merengésben arra gondoltam, hogy a következő alkalommal elmegyek dokihoz, amint találok egyet, de mire találtam, már el is tűnt a duzzanat. Biztos megijedt a sok műtét után a doktor gondolatától is!
Ezekkel a sorokkal remélem, nem ijesztettem el senkit a Caminotól vagy legalábbis a Burgos előtti szakaszától, visszagondolva még így is ez volt a kedvenc részem táj szempontjából!
Emberek szempontjából egyértelműen nyer a León utáni szakasz. Az utolsó 360 kilométeren volt szerencsénk fantasztikus emberekkel találkozni, akik végül véletlenül vagy direkt, végigkísérték az utunkat. Az első 2 hét alatt arra gondoltam, hogy aki kitalálta a „nem a megérkezés számít, hanem az út maga” mondást az biztos nem sétálta le a Caminot, nekem minden vágyam volt megérkezni Santiagoba. Viszont az utolsó 2-3 hét alatt, amikor minden délutánt ezekkel a fantasztikus emberekkel töltöttük, együtt főztünk, boroztunk, sztorizgattunk, azt kívántam, bárcsak soha nem érne véget ez a kaland.
A Caminon sokan egyedül szeretnek sétálni, ezért sok barátunkkal csak a szálláson találkoztunk. Azonban az utolsó másfél hétben hárman, a tazmán Jenniferrel, majd Santiago előtti napokban az angol Daniellel kiegészülve suhantunk a cél felé. Az utolsó 5 kilométert szinte futva, de leginkább Tina Turnerre táncolva tettük meg, a katedrális előtti tér pedig most kivételesen nem volt csöndes, hiszen épp egy kosaras versenyt szerveztek és amint leraktuk a hátizsákunkat, megszólalt a „Highway to Hell”. Ekkor gondolkoztunk el, hogy biztos a jó Caminot jártuk le, hogy pont ez a zene fogad minket?
Ezután gyorsan sorszámot húztunk, hogy még megkapjuk aznap az oklevelünket (Compostela) és a távolságigazolásunkat. Utóbbit azért szerettük volna mindenképp, mert nagyon sokan csak az utolsó 100 kilométert tették meg és azt is úgy, hogy a táskáikat kisbusszal küldték előre, mi pedig a nagy hátizsákjainkkal keltünk át a Pireneusokon, majd egész Észak-Spanyolországon. Sorszámot húzni kora délutánig érdemes, utána a weben követhetjük a sor alakulását, később már sajnos nem lehetséges és vissza kell térni másnap nyitásra. Jennifer reggel repült Londonba majd onnan Tazmániába, így minél hamarabb szerettük volna kézhez kapni a papírjainkat.
Az utolsó napokban terjedt a „szombaton 5-kor a katedrálisnál!” felkiáltás, így mire az oklevelünk is nálunk volt, csatlakozhattunk mindahhoz a 30 emberhez, akivel volt szerencsénk együtt sétálni a többszáz kilométert, újra és újra felbukkanva nap közben, ¡Buen Camino!-t kiáltva a másiknak vagy segítő kezet nyújtva, amikor láttuk, hogy erre van szükség.
Ezzel a 30 fantasztikus emberrel utána megünnepeltük az elmúlt hónapunkat, ami tökéletes lezárása lehetett volna ennek a hosszú útnak. De előttünk állt még majd’ 100 kilométer, el kellett jutnunk a világ végére!
Az utolsó 4 nap csendesen telt, teljesen más volt, mint az azt megelőzőek, viszont a naplemente közeledtével a világítótoronyhoz való megérkezést és az utolsó találkozást Leevel és Roberttel semmi sem múlja felül. Felejthetetlen élmény volt a Camino, de semmiképp sem volt egyszerű. Ezt úgy mondom, hogy épp Indiából írom ezeket a sorokat, és a hőség ellenére még ez az ország is sétagalopp ahhoz a bő egy hónapunkhoz képest 🙂
Ezeket is érdemes megnézni